Tíz körül adaptálni való szpot jön kopogó sarkú account cipőkön. Első munka. Ha nem is az aranykor, de legalább nem rizst aratok a kreatívigazgató Facebook farmján. Lelkesedés a tetőfoka felé, jobbnál jobb javaslatok - már amennyi ilyet a keretek engednek. Alakul.
Nem tudom, mennyi itthon futó reklám adaptáció, de ahhoz biztos elég, hogy egy nemkezdő épp csak a vállán rándítson egyet egy ilyen feladatnál. De ez nem olyan lesz! Megmutatjuk! Mindenki meglátja majd!
Az első ütést, akárhová jött is, öv alatt éreztem: nem fér ki minden simán csak azért, mert mert az eredetiben igen. A Nixon elnöknek a holdra szállás kudarcára bekészített beszéd egy oldal és hat sor. Írógéppel lazán, jól olvashatóan gépelve. Ennél magyarul hosszabban káromkodom, amikor kamion előz kamiont az autópályán. Na nem mintha erre a hungarikumra - mármint a basszázás - nem lennék büszke, és nem aratna minden Erasmus-öszöndíjas kimittudon osztatlan sikert, de most egy kicsit tömörebb anyanyelvvel is teljesen elégedett lettem volna.
Túl hosszú a két szó. Nem enged a brand guide. Vagy a józan ész. Vagy a magyar iránti kis tisztelet. Az ötödik verzió már nyíltan idióta. Vinnyogva röhögünk. A tizedik már határozottan szar. Halálos csend.
De küzdünk.
Aztán látjuk, elvesztünk. De legalább a kínos percek után megint teleszájjal nevetünk. A turáni átok egy széljegyzet formájában csap le: mindenképp javítsuk a hatást nyolc órásról hat órásra. Indoklás persze nincs. A magyar hónalj bödösebb, a magyar takony masszívabb, a magyar korpa életerősebb, mint az amerikai. De legalább megint őszintén röhögünk. Mégis érdemes volt becsukni a szoba ajtaját, hogy ne hallatsszon ki.
A fordítás gordiuszi csomóját aztán, ahogy annak - gondolom - lennie kell, egy nemkezdő kreatív vágja át: rándít egyet a vállán, és beírja, amit mi első körben kidobtunk. Az előző két kampányban már jóváhagyták.
