Két gond van azzal, amikor az ügyfél lerajzolja, hogy hogyan nézzen ki az óriásplakát, aztán beszkenneli, és elküldi a H&BA-ba, hogy na, ilyet akar. 

Az egyik egyértelmű: az alkotás bekerül a Sienai Szent Bernardin Ügyfélmúzeumba, és a sok vidám perc alatt, amit a portástól az account igazgatóig a cég munkatársainak szerez, teljesen egyértelművé teszi, hogy - most épp Rejtő félmondatát lopva - az ügyfél "rettenetesen hülye lett". 

A másik kicsit összetettebb. Arról van szó, hogy az ügyfél egyszer megkereste a H&BA-t, hogy csináljunk neki reklámot. Ezzel mintegy beismerte, hogy sem önmagát, sem valamely gyermekkori barátját, sem legtehetségesebb unokaöccsét nem érzi képesnek arra, hogy ezt a munkát elvégezze. Belátta azt, amit ezen a furcsa kulturális szubkontinensen is illik már belátni néhány éve: attól, hogy a furcsán öltözködő hangos hülyék csak firkálnak, meg vicceseket mondanak, ez azért szakmunka. 

De az ezredik layout után az ezeregyedik módosítás-csomagot kaptam vissza. Egy hónap után még remélem, hogy ilyenkor nem automatikusan az ügyfélnek van igaza. Leültem, és bár a javaslatok már papíron is borzasztó rondának tűntek, egytől egyig beépítettem őket. Az eredmény tényleg ronda lett. De ez most nem számított, a stratégiám az volt, hogy egy seniort és az accountot egyszerre rángatom oda, ők egyezzenek meg abban, hogy melyik elvetemült ötlet nem maradhat semmiképp sem. Én legalább látom, hogy legközelebb, egyedül meddig alkudozhatok. 

A plakát végül belül van a vállalhatóság határán, igaz, csak néhány ujjnyival. 

Csak én nem értem, hogy miért fizet az ügyfél a cégnek a szakértelemért, és a kollégáim komoly munkával kidolgozott ízléséért, ha aztán egyáltalán nem érdekli az eredmény a saját elképzeléseivel szemben.