Ki ne szeretné, amikor négy oldalnyi jogi szöveget tesznek elé, hogy írja alá. Én egész megszerettem már a belső szerveimet például, jogászul viszont nem értek, úgyhogy a hideg kiver tőle.
De hozza, akinek az a dolga, hogy ilyesmit hozzon. A fejléc szerint titoktartási-, vagy ilyesmi formaság. Nem a Hell & Back Againtől, azt már egyszer aláírtam. Az is épp elég fenyegető volt, ami ellen persze semmi kifogásom, persze, hogy ne adjam el megint, amit egyszer már megcsináltam nekik.
Szóval titoktartási izét kapok újra, és az újra miatt a szemöldököm felszalad, az egyetemről bennem maradt érdekvédő megkérdezi, hogy mi ez.
Az egyik ügyfél külön papírja, amivel a csak neki készülő anyagokat védi. Nem nyomtathatom ki a nekik készülő munkákat, nem tarthatom őket a gépemen, csak szerveren, nem küldhetem egyszerre több címzettnek levélben, és még egy csomó hasonló paranoiás apróság.
Persze így, hogy nem írok cégnevet, kicsit nehéz előadni a dolgot, mert ezekkel a feltételekkel akár a szovjeteknek is dolgozhatnék.
Biztos valaki egyszer ellopott egy konkurensnek egy nagyszerű fogkrémreklámot, és azóta csak a bánat maradt, meg a titoktartási szerződések. De amikor a csapból is az folyik, hogy a márkának emberarcú kapcsolatot kell fenntartani a vevőivel, miért fordítanak ennyi energiát a már annyiszor halottnak nyilvánított hagyományos reklám – amúgy elég felesleges – védelmére?
Azt hiszem, jövő hétfőn javaslom az Elterelő Szivárogtatási Szerződést.
Ki mondta, hogy a reklámipar nem izgalmas!
